twitter
No public Twitter messages.
rss

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites
4 dec

Bálint Zoltánmese

A második mesém

Egy hideg, téli éjszakán kezdődött… A hold körül foszlott felhők úsztak, melyek gyakran sejtelmes burokba vonták fénylő arcát. A holdsugarak komótosan méregették fel az erdő sötétjét, néhol megtorpantak, mikor egy – egy nagyobb meredélyt kellett kitapogatniuk. Az egész tájat vastag hóréteg borította, csak a hajladozó fák és a távoli hegyek sziklái emelkedtek ki a fehéren porzó takaróból. Az erdő fái álmosan nyújtották nyikorgó ágaikat a sötét égbolt felé, miközben jéghideg szellő söpört végig közöttük. Huncut hópihék szállingóztak a magasból, és nevetve bukfenceztek a földre, amikor a holdfény meg – megcsillant csipkés pehelyhátukon.

Aznap éjjel vidáman ugrándoztam a ropogós hóban. Futkároztam, és a nyelvemmel igyekeztem elcsípni egy – egy hópihét. Önfeledt játékomat kicsiny madárkák csivitelése akasztotta meg. Olyankor figyeltem, hogyan bújnak dideregve egymáshoz. Amott egy óriási bagoly hangos huhogással kelt szárnyra, melyet a rengeteg még sokáig visszhangozva vert vissza. Máskor furcsa zajokat hallottam a mélyből, ezekre fel – felkaptam a fejemet és füleltem, merről érkezhetnek…

Hirtelen halovány fényt pillantottam meg a sűrűben… Imbolyogva közeledett. Meredten fürkésztem az irányát. „Vajon mi lehet az?” – töprengtem. Hamarosan legyőztem félénkségemet, és elindultam a pislákoló fény felé, mely egyre jobban vonzott magához. Átvágtattam pár hóbuckán és meredező bokron, nemsokára egy néhány bakugrásnyi széles tisztáshoz érkeztem. Ijedten hátrahőköltem.

Egy idős bácsika tűnt fel közvetlenül előttem. Fáradtan húzta szánját, és a ruháját már teljesen belepte a hó. Bár arca és járása elcsigázottnak tűnt, a szemeiben mégis békés mosoly bujkált. Kezében tartotta azt a lámpást, melynek a villanásait messzebbről megláttam. Elbotorkált mellettem. „Észrevett?” – húzódtam kissé hátrébb, a sötétség védelme alá. Azt hiszem felfedezett, de ezt sem szóval, sem mozdulattal nem jelezte. Nem mertem odamenni hozzá, ám szorosan a nyomába szegődtem. Hátul megmozdult a sötétség. Az erdő mélyéről árnyalakok bújtak elő és utánunk sompolyogtak. Nem törődtem velük. Inkább kíváncsian követtem a szánkó nyomait a hólepelbe burkolózott dimbes – dombos erdei úton. Később a keskeny csapás egyre meredekebbé vált, ráadásul a töretlen hó alatt csúszós jégbordák is rejtőztek… Óvatosan kecmeregtünk át rajtuk.

Már elég hosszú ideje kísértem a lámpácska fényét, mikor az apóka váratlanul megtántorodott, mert megbotlott egy hólepte farönkben. Ekkor megsajnáltam, és minden bátorságomat összeszedve odaszaladtam hozzá. Csillogó tekintettel rám nézett, mire én a fejemet a bundájához dugtam.
„ – Segíthetek?” – kérdeztem, és máris a szán elé álltam, hogy átvegyem tőle a terhét. Az apó megsimogatott és azt felelte: „- Kedves vagy, köszönöm!”
Kisvártatva már büszkén húztam az üres szánkót, amely könnyedén siklott a friss havon. Időnként hátratekintettem és láttam, hogy az árnyalakok még mindig ott ólálkodnak az erdei ösvényen. Sőt, egyre közelebb merészkedtek, és a számuk is mintha gyarapodott volna. Sokáig haladtunk az úton, átevickéltünk tömérdek akadályon, és én mindvégig kitartóan ott baktattam a lámpás mögött.

Egyszer csak az öregapó felkiáltott: „- Végre itthon vagyunk!” Szétnéztem. Kedves kis kunyhó elé érkeztünk, melynek ablakai jámboran méricskéltek minket. Leraktuk a szánt. Majd az apóka kitárta az ajtót és beinvitált a házikóba. „- Biztosan elfáradtál” – mondta nekem. Felkunkorodott a szám: „- Egyáltalán nem. Örömmel segítettem és máskor…” – de ő leintett. „- Gyere csak, gyere bátran!” – noszogatott újfent.

Néhány perc múlva a kandallóban már ropogott a tűz, melynek melegénél végre kinyújtózkodhattunk. Az öregapóka egy karosszékbe telepedett le, és a zúzmarás szakálla lassan kezdett kiolvadni. Csöndesen figyeltük, ahogyan a kis lángnyelvek erőre kapnak, és mohón nyaldosni kezdik a fahasábokat. Aztán az ablakra meredtem, melyen keresztül sok erdei állat kukucskált be a szobába. Volt köztük: nyuszi, mókus, őzike, kismadár, de akadt ott farkas és róka is. Az ajtó előtt pedig egy óriási medve őrködött, nehogy valaki megzavarhasson bennünket. „Ők lehettek hát azok az árnyak, melyek a nyomunkban jártak a kimerítő úton, és mindvégig vigyáztak ránk” – gondoltam elégedetten.

Hamarosan kellemesen felmelegedett a kunyhócska. A deres szakállú apó felkászálódott a székből és levetette piros bundáját. Ezt követően hozzám hajolt, megsimogatta a hátamat és töprengve így szólt: „- Milyen név illene hozzád? Lássuk csak… Megvan! Rudolf… Hogy tetszik?” – kérdezte mosolyogva. Felkacagtam. Engem eddig csak úgy szólítottak: „Gyere ide fiacskám!”

Azóta felcseperedtem… és nagyon megkedveltem ezt a nevet. Ott maradtam hű barátjaként szolgálni a fehér szakállú apókát örök időkre… Ez volt a második mesém a Télapóról, de az elsőt is megosztom veletek. Mikor? Majd… ha fagy!

a kép forrása: www.szepkaracsony.hu

 

Megosztás

Leave a Reply:

You must be logged in to post a comment.